Az almás sóskakrém és az áramszünet-lepény

Ez a mai nap ez ilyen volt, fura.

Igaz, már tegnap elkezdődött, amikor arra ébredtem, hogy valaki (Apu) eltorlaszolta a bejárati ajtót egy szatyornyi birsalmával meg spenóttal. Gondoltam én. Mármint hogy spenóttal. (meg gondolta Apu is, aki még ma is győzködött telefonon, hogy ő azt bizony spenótnak kapta. Ketten is mondták neki, hogy az. Az a pokoli savanyúság meg ami a nyers levelek elfogyasztásakor volt észlelhető biztos csak délibáb.)

Lehet azt tudni rólam, hogy kevés dolgot utálok jobban, mint kazalnyi zöldeket átválogatni és csigátlanítani, nyolc-kilenc (-tizenkét) alakalommal átmosni, hogy a csikorgó homoknak legalább egy részét eltávolítsam, aztán mindezt addig ismételni, amíg többé már nem úsznak fel bánatosan apró meztelen csigák a tál aljáról a víz tetejére. Hogy végül a nagy halomból egy tányérnyi fonnyadt levél legyen.

De nem baj, szeretem a spenótot, azért még erre is képes vagyok (bár nem túl gyakran szánom el magam).

Kissé bágyadt lehettem, hogy nem tűnt fel rögtön az elején a turpisság. Pedig éreztem a savanykás illatot, de azt gondoltam, hogy az nem lehet. Az én apukám nem tenne velem ilyet.

Aztán egy órányi kemény munka és szitkozódás, valamint 13 db meztelen gusztustalanság levadászása után csak megkóstoltam egy levelet.

Savanyú volt az, de kegyetlenül.

Itt egy olyan rész következett, amire nem vagyok büszke és nem fogok belőle idézni még csak részleteket sem.

A düh után pedig igen gyors egymásutánban jött az alkudozás (nem lesz az olyan rossz, majd csinálok belőle szószt. Na persze.), a depresszió (melynek során kemény 5 percig meredtem tanácstalanul magam elé a konyhában, hogy akkor most mihez kezdjek), majd a beletörődés.

Az esélytelenek nyugalmával láttam neki a tervezett lepénynek, spenót helyett sóskából. Úgy saccoltam, hogy legalább annyira gusztustalan lesz, mint a kis lábatlan (és házatlan) jószágok, amiket a levelek között találtam.

Vajon megpároltam, került bele alma is (nem tudom, miért. Valószínűleg csak azért, mert az asztalon megláttam.), bőszen kóstolgattam, turmixoltam. Gondoltam ennél rosszabb már nem lehet.

Aztán elment az áram.

Főzött már valaki rajtam kívül egy szál illatgyertya mellett, melynek pislákoló, imbolygó fényétől kiskorú gyermeke felfokozott izgalmi állapotba kerül és mindent elkövet, hogy megkaparintsa és kibogozza a köténye lelógó, izgalmas árnyékot vető kötőfékét?

Bár maga az élmény különleges volt, ugyanakkor valahogy nem vágyom rá ismét.

Innentől már tényleg elég rezignált lehettem, mert ötletszerűen elkezdtem belehajigálni mindent, amit láttam (szó szerint) a sóskás masszába, ami egyébként az alma és tejszín után azért még szerintem is finom volt. A sós omlós tészta gyúrása helyett pedig egy mirelit vajas került elő a mélyhűtőből, két perc alatt a sütőben meglangyosítva, melynek eredménye egy kívül szétolvadt, belül fagyos, nyújthatatlan, kezelhetetlen massza lett.

Na itt már tényleg azt gondoltam, hogy akár egyből mehetne a kukába is, megspórolnám a sütést.

De hideg volt, a gázsütő meg még működött, kellemes meleget árasztva. Ez az egyetlen oka, amiért végül ez a lepény elkészült.

Szerintem ez az “elmegy” kategóriába tartozik, igaz, én rosszabbra számítottam, úgyhogy ez is kellemes csalódás.

Na de Férj szerint! Az én hites uram odáig volt, meg vissza, hogy ő még sóskából ilyen finomat nem evett, hogy ez igazán isteni, és hogy a töltelék állaga tökéletes, meg hasonló lelkes badarságok. És hogy ennek a szerintem továbbra is csak ehető dolognak a blogon a helye, mert ő még ilyet kér majd máskor is, sőt, sóskából csak ilyet kér ezután.

Én meg nem akarnám megbántani a világért sem.

1 20×25 cm sütőtálhoz

1 TESCOs szatyornyi~ 6 kétmaréknyi sóska, 4 dkg vaj

4 közepes alma (~50 dkg)

2 dl tejszín, 5 tojás, 30 dkg kemény, reszelhető juhsajt, 3 szelet prosciutto crudo, 7 dkg étkezési keményítő

2 ek nádcukor, 1 tk só, 1 gerezd fokhagyma, bors

1 csomag leveles tészta (Tante Fanny)

A spenótot tisztítás után a vajon megfonnyasztottam. Hozzáadtam a meghámozott, nagyobb kockákra vágott almát is, fedő alatt puhára pároltam. Került bele 1 tk só.

Az így nyert elképesztően savanyú és ronda masszát turmixgépben pürésítettem. Vigyázat, forró! (bár nem hinném, hogy bárki is utánam akarná csinálni…)

Megcukroztam, majd igyekeztem annyit kienni a kancsóból, hogy 1 liternyi massza maradjon, mivel a többi, a krém szilárdságát adó  hozzávalók mennyiségét valami homályos számítás szerint fejben egy liternyi zöldségpürére kalkuláltam ki.

Hozzákevertem a tejszínt, majd megbántam, hogy nem ekkor kezdtem szintre enni a masszát az üvegpohárból. Tudniillik ez itt, ezen a ponton finom volt. Nekem is ízlett. Nagyon kellemes kis desszert lehetett volna kicsit több cukorral, de tényleg. Viszont a ház ura viszonylag jogosan követelhette volna rajtam ezek után a vacsorát.

Miután eddig eljutottam, elment az áram.

Némi közjáték után a juhsajtot belereszeltem, ment hozzá a keményítő, amiből 5 dkg-ot szerettem volna tenni bele, de alig láttam a mérleget, így lett 7. Mondjuk kellett is bele, szerencsés véletlen (ilyen is van).

Ezek után az egész massza hihetetlenül darabos lett, mert nem vártam meg amíg kihűl, így a keményítő kis csomókba ugrott benne.

Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy az egész kutymazt visszaöntöttem a turmixgép kancsójába, gyorsan egy gerezd fokhagymát és a széttépkedett sonkát is utánadobtam,  és ugrásra készen vártam azt az egy percet, amíg visszajön az áram, mindeközben a kisded a kötényemet bogozgatta lelkesen a hátam mögött. Minden próbálkozása (ti. kisdedé, miszerint hagyjam már a csudába a főzést és inkább had haraphasson teljes erejéből az orromba megint, mint ahogy azt eddig egész nap tette) ellenére azonban sikerrel jártam, a massza kisimult, kissé én is, jöhettek bele a tojások. Innentől már habverővel dolgoztam, mert az áram estig már egy percre sem tért vissza.

Szóval. Ment bele még bőven bors. Jól kikevertem.

A vajas tészta közben parciálisan felolvadt, de kicsire nem adtam,  sütőpapírral bélelt sütőtálba gyömöszköltem, részben tépkedtem, az egyenletes rétegvastagságra  csak nagyjából törekedve. Peremet is gyurmáztam és tapasztottam neki. A nyújtás szóba se került. De nem zavart, mert nem láttam végül hogy is nézett ki.

Zöld trutyi bele a foltozott leveles tésztába, irány a sütő, 160°C fokon 50 perc, végül a maximumra csavarva a hőfokot még kb 5 (úgy képzeltem, hogy ennyi idő alatt megpirul a tészta széle. Később kiderült, hogy ezt tényleg csak képzeltem, mert igazából sápadt maradt. De legalább meg volt sülve.)

Miután készen lett, halált megvető bátorsággal kihalásztam a sütőből és a pulthoz botorkáltam vele, rácsra emeltem ki a papírral együtt, így hűlt a hőn szeretett házastárs hazaérkezéséig.

Számomra teljesen érthetetlen még most is, hogy miért, de Férjnek tényleg nagyon ízlett.

Aki pedig kitartott idáig az olvasásban, igazán megérdemel egy képet az én kicsi kuktámról.

 

 

 

 

 

Címkék: alma, édes, juhsajt, reggeli, sonka, sóska

5 hozzászólás a bejegyzéshez: Az almás sóskakrém és az áramszünet-lepény

Szólj hozzá