Először azt akartam írni, hogy rizottó magyarosan, de az megtévesztő lenne, még valaki arra gondolna, hogy pirospaprikásan, pergős rizzsel. Igazából az ízére vonatkozott volna a magyaros jelző, de ha meg jobban meggondolom, a petrezselyemzöld, paradicsom, füstölt húsos szalonna nem igazán hungarikum, sőt legalább annyira olasz, mint magyar. A lilahagyma talán már kevésbé, na de az meg önmagában kevés.
És akkor azért írok lényegtelen dolgokról, mert nem akarok mentegetőzni amiatt, hogy megint rizottó. Tudom én, hogy nem egy széles körökben népszerű étel kis hazánkban, nem a trendi módon olasz, meg azt is tudom, hogy aki rizottó receptet keres, az ezt elsősorban nem nálam teszi. Mégis, ismerek egy ellenállhatatlan mosolyú, tizenhárom kilós fiatalembert akinek a kedvéért újra és újra megfőzöm, ha kell, naponta, mert most ez a mániája. (általában egy-egy mánia 1-2 hétig tart. Kitartás. Ja, kivéve a palacsinta…)
Minden kedves olvasómtól elnézést kérek, a közeljövőben igyekszem majd mindenkit kárpótolni!
2 adag (ez azt jelenti, hogy én ettem meg a 16 hónaposommal! És ő ette meg több mint a felét! Tényleg! De ez két felnőtt adag!)
A hagymát, fokhagymát, szalonnát nagyon finomra aprítom. Az olívaolajon elkezdem sütni a szalonnát és a hagymát, majd ha már üvegesedik, akkor hozzáadom a rizst. Amikor a rizsszemek elkezdenek áttetszővé válni, akkor hozzáadom a fokhagymát is, majd néhány másodperc sütés után felöntöm a borral. Ha már az összes bor elpárolgott hozzáadom a passatát, sózom, majd elkezdem apránként felöntögetni az alaplével.
Innentől fogva gyakori kavargatások és alaplével való folyamatos felöntögetés közepette addig főzöm, amíg a rizs megpuhul. (de szét nem fő)
Végül a rizottóhoz ha még szükséges, annyi alaplevet adok hogy kellően krémes legyen az állaga, összeforrósítom, majd hozzákeverem a vajat, reszelt parmezánt, és a finomra aprított petrezselymet is.
Miniatűr természetesen nem kapott rá, de én magamnak szórtam a tetejére egy kis mozsárban porrá zúzott szárított csípős paprikát is. Nem csilit. Azt a méregerős mély bordó magyar fajtát.
Ha engem kérdezel, nem kell mentegetőznöd:).
Sajnos a rizottó nem egy fotogén étel, vagyis mindegyik egyformán néz ki, az ízét ki kell tapasztalni.
Egyébként teljesen igaz, amit írsz a hozzávalókról. Egy egészen hasonló rizottószerűséget ettem Szicíliában, szerintem paradicsomosat csak délen készítenek.
Főztem is már hasonlót, két éve nem bírom feltenni:))
Hű, ez nekem nagyon tetszik!!!
A mosolyért pedig bármit, bármikor :-)
Csodás lett ez a képed!
Mamma, ennek örülök! ;)
Pedig én nagyon kíváncsi lennék a Te változatodra is! Nem baj, kivárom! Addig inspirálódom a már blogon lévő receptjeidből! :)
Én nagyon szeretem a rizottót (sajnos Férj kevésbé, sőt… Ő ha tehetné, csak pergős rizst enne. Viszont a kicsi határozottan reményteljes, egyelőre annyi akadálya van csak a folyósabb állagnak, hogy nem tud még kanállal enni. Etetni nem lehet, nem tűri, ő eszik önállóan, kézzel. Ezt az állagot meg még tudja gyurmázni.), és nekem nem is macerás egyáltalán, igazából elég kevés munkával jár. Egy ideig ott kell lenni a közelében, de hamarabb elkészül mint pl a fondant virágok, vagy 3 tálca nyuszi alakú péksütemény. ;)
Viki, örülök nagyon! Tényleg nagyon finom lett, de valóban, azért a mosolyért én is bármire hajlandó vagyok! :)
Zizi, köszönöm! :)
A Fotò az egyszeruen fantasztikus, nagyon ètvàgygerjeszto:
Risotto ide vagy oda szerintem ez jò kaja! :-)
Aniko, örülök hogy tetszik! :) (én meg még tegnap éjszaka azt gondoltam, hogy nem is lett jó a kép… :) )
Pedig tényleg jó lett ez a kép (is)! Kétségkívül nem túl fotogén étel, de aki már kóstolta, az kárpótolva van érte… :))
Most hogy így jól belegondolok… imádok minden rizses ételt, és mégis alig van fent a blogomon… :)
Felhőlány, köszi! :)
A rizses elmaradáson meg tessék csak dolgozni, érdeklődve várom! :)
2010. május 9., vasárnap