Ponty híradó

Holnap lesz nyolc hónapos. Nem is értem, hogy szaladt el így az idő... 2 foga van és végtelenül sok energiája. Kúszik, mászik, előre, hátra, olyan sebesen, hogy már alig érjük el. Kapaszkodik, feláll, felül. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan eltervezte, mérhetetlenül dühös lesz. Akár az anyja... Vagy az apja? Értelme bimbózik erősen, alig tudjuk  követni. Napról napra újabb és újabb dolgokat tanul meg, egyre ügyesebb, mindent észrevesz és mindenre emlékezik. Nem ám úgy van, hogy csak elteszem a távirányítót és akkor az már nincs is. Órákig képes vadászni rá, kitartóan, de nem türelmese. A nyakunkban ülve közlekedik és ha nem figyelünk eléggé, az apja ruháit hordja. Egész nap gagyog valami, számomra még érthetetlen nyelven, de megtanult kiabálni és sikítani is. Ez nagyon tetszik neki, sokat gyakorolja, így szinte egész nap zsibog a fejem. Az élmény hasonló, mintha bent rekedtem volna tartósan egy delfináriumban. De nem dühít. Még csak nem is bosszankodom. Ez furcsa, eddig számomra ismeretlen érzés. Józan, emberi számítások szerint a Ponty előtti önmagamat ismerve mostanra már egy kicsipkézett idegrendszerű, neurotikus, lestrapált nőszemélynek, azaz anyukának kellene lennem. De nem vagyok. Barátságunk a kis haramiával még mélyebb, amióta hasonlóképpen díjazza a főztömet, mint az apja. ( hiúság, tudom) Mostanra naponta kétszer főzök neki, szereti az ízeket, cuppogtat, csócsál. Főleg a fokhagymát szereti. Mint az anyja. Vagy mint az apja? Éjszaka már nem alszik végig mellettünk, de ez engem visel meg inkább, nem őt. Alig várom a szoptatásokat, hogy kezembe fogjam a sima kis puha tenyerét és odabújjon az ölembe. Akar a fene ilyenkor aludni. A fene, meg persze Ponty. Én meg csak nézem, amíg alszik. És néha bent felejtem az ágyunkban, mintegy véletlenül... Kicsit félek attól, hogy milyen lesz később, mert most minden annyira tökéletes. Nem fokozható. Most így gondolom. Aztán persze majd múlik az idő  és én már ostobának és érzelgősnek fogom gondolni ezeket a sorokat. Lesznek majd gondjaink is, kevésbé lesz rózsaszínű a világ a házunk falai között. De azt soha nem szeretném elfelejteni, hogy ilyen is volt.