B.Ú.É.K. 2012.! Gránátalmás karamellizált répás lencsesaláta és aszalt vörösáfonyás mákos brownies

Sokan szerették a 2011. évet, nekem nem volt a kedvencem. Bár a blogról eltűntek a személyes hangvételű írások, most mégis kivételt teszek, jön az új év, ilyenkor kicsit érzelgőssé válok. (és ez most nem is a pezsgő miatt van…)

Régen ha örömöm, bánatom volt, azt gyakran megosztottam a blogon olvasókkal, hogy ez jó volt-e vagy rossz, nem tudom, mindenesetre akkor nekem jól esett. Talán sok akkori olvasóm nem is másért maradt az oldalamon, csak a Csipiről szóló történetekért, a róla készült fotókért. Ha ők ezt olvassák még, akkor tőlük ezúton is elnézést kérek. Mert a gyerkőc cseperedett, rendkívül érzékeny lelkű mini emberré vált, és már nem éreztem tisztességesnek vele szemben, hogy pelenka nélkül készült képeket tárok róla a nyilvánosság elé, vagy ha néha őt nem pont a legkedvezőbb színben feltüntető vicces sztorikat mesélek. Meg aztán változott is valami ebben a mi gasztroblogger világunkban, a személyes hangvétel, a hosszas bevezetések eltűntek, de nem erről akarok most írni, mert ez messzire vezetne, és nem is igazán szeretnék foglalkozni vele.

Szóval az elmúlt év mérlege nálunk, nálam: visszamentem dolgozni, Csipi bölcsődés lett. Sok minden megváltozott a munkahelyemen az elmúlt három év alatt, nem épp kedvező irányba. Kínszenvedés a munka, nem azért, mert el kell végezni, hanem mert eszközök, idő és emberek híján vagyunk, a legalapvetőbb dolgokért is olyan áldozatokat kell hozni, amire korábban nem is gondoltunk. Iszonyatosan megterhelő, fizikailag, lelkileg, szellemileg. Ráadásul a férjemmel mindketten ugyanott, ugyanabban dolgozunk, és néha, amikor a nap végén már a sírás kerülget minket, nemcsak hogy támaszt nem tudunk nyújtani egymásnak, de sokszor egyszerűen azt sem értjük, miért vagyunk még itt, miért csináljuk mi mindezt. Közben pedig próbáljuk a munkánkat úgy végezni, hogy a pici gyerkünk otthon ne észleljen belőle semmit. De nem lehet. Mert ügyelni el kell menni, és akkor anya nincs, és neki összedől a világ. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azt, amit az én pici háromévesem, aki minden este, amikor nem jövök haza, szentül meg van róla győződve, hogy én már őt nem szeretem, és elvesztette az ő anyukáját. Zavarodott, frusztrált pici ember lett, aki bármit elkövetne azért, hogy én ne menjek többet dolgozni (megjegyzem, ezzel már sokszor én is így vagyok). Egy időben minden éjjel belázasodott, amikor nem mentem haza, és minden reggel hat órakor pontban jött a hívás: 40 C fok fölé kúszott a hője. Akkor maradt velem otthon, és a láza, betegsége ellenére boldog volt. Aztán már nem tudtam hazajönni reggel, mert maradni kell, egyre tovább, minél kevesebb ember van, hiszen a munka adott, el kell végezni, akárhogyan is. Most már nem reggelre lázas, hanem szinte folyamatosan beteg, de még ezt sem bánja, ha néha úgy alakul, hogy a nagymamák helyett én maradok itthon vele. Én azt gondolom, nem létezik akkora mértékű béremelés, amivel ezt kompenzálni lehetne.

Aztán az idén elvesztettünk három babát.

A legutolsót, akiről azt hittük, már velünk marad, nem is olyan régen. Erről még mindig nem tudok írni túl sokat, beszélni is alig. Egész életmeben rengeteg gyereket, nagy családot szerettem volna, aztán amikor kiderültek az egészségi problémáim, azzal vígasztaltam magam, hogy nem baj, két gyerekkel is szép a család, annyi meg talán még így is sikerül. Csipi útja sem volt könnyű, ő is két pici elvesztése után, és kilenc hónap teljes bizonytalanságot követően érkezett meg hozzánk. De ő azon túl, hogy megváltoztatta az életünket és olyan sokat adott nekünk, amiről pár bekezdésben írni sem lehet, a megszületésével azt is jelentette, hogy  a második babával már könnyebb lesz. Hát nem lett. Négy picit vesztettünk el azóta, én pedig mostanra már a maradék reményt is feladtam, hogy valaha megszülethet a második kisbabám. A terhességek és vetélések felemésztették a testemet, lelkemet, és el sem tudom képzelni, hogyan szokom majd hozzá a gondolathoz, hogy nem lehet több gyermekem.

Hogy mindezek közepette hogy írtam mégis a blogot? Mert ez maradt az egyetlen dolog, ahol felengedhettem egy kicsit, amikor nem gondoltam másra, ezt  örömmel csinálhattam, a főzés, fotózás kikapcsolt és megnyugtatott. Ráadásul a kisfiammal együtt “írjuk” már egy ideje, ő is tanul sütni, fotózni és végtelenül élvezi. A fotózást, a sütést és az együtt töltött időt is.

Szóval a 2011 szörnyű év volt, örülök hogy vége. Ennyi, ami eddig a blogból kimaradt.

Azoknak pedig akik a receptekért és könnyed hangvételért járnak ide, ígérem, hogy a következő kifakadásra 2012. szilveszterénél hamarabb nem kerül sor. (sőt, remélem, akkor sem, és aztán sem,  és soha többet)

Két receptet hoztam, ezt vittem be ma vacsorára az én édes férjemnek, aki a szilvesztert és az új év első napját is munkával tölti.

• mákos aszalt vörösáfonyás brownie
• 10 dkg étcsoki (65%)
• 10 dkg vaj
• 15 dkg nádcukor
• 4 tojás
• 2 púpos ek kakaópor (holland)
• 2 ek mák (2 dkg)
• 4 ek darált mák (6 dkg)
• 5 dkg aszat vörösáfonya
• 1/2 narancs finomra reszelt héja és 2 ek a levéből
• 1 ek vaníliakivonat (házi, helyette használható 1 ek vaníliás cukor)

A vajat az összetört csokival megolvasztom. Hozzáadom a kakaót, a mákokat, a cukrot, narancs héját, levét, vaníliát, a késsel durvára vágott aszalt vörösáfonyát, a tojások sárgáját majd alaposan összekavarom. .

A tojások fehérjét kemény habbá verem, majd óvatosan a csokoládás masszához forgatom.

Szilikonos formába, vagy kivajazott, kilisztezett (esetleg darált mákkal kihintatt) szögletes formába öntöm.

Előmelegített sütőben 180C fokon 30 perc.

Tespiben hűtöttem ki, mert melegen kissé törik. Túlsütni nem érdemes, akkor jó, ha kicsit lágy marad a közepe.

• gránátlamás karamellizált répás lencsesaláta
• 25×22 cm szögletes sütőforma
• 25 dkg lencse
• 1 narancs kifacsart leve és a felének a finomra reszelt héja
• 1 nagyobb gránátalma
• 35 dkg répa
• 1 ek méz
• 2 ág kakukkfű
• 1+4 ek olívaolaj
• 1 nagy csokor petrezselyem
• opcionális: lilahagyma

Címkék: aszalt vörösáfonya, édes, étcsoki, gránátalma, hús nélkül, lencse, mák, saláta, sárgarépa, szilveszter