Ma reggel munkába menet vettem észre, hogy kivirágzott az akác. Egyik pillanatról a másikra kifehéredett a környék és mindent beborított az édes illat. Akácerdő mellett lakni mindig jó, de ez a néhány hete az évnek egyszerűen felülmúlhatatlan! Nem is csoda, ha rögtön sütni-főzni támadt kedvem. A palacsintatésztába mártott, forró olajban kisütött akácvirágot, akácszörpöt, akácpálinkát talán már többen ismerik, de ezeken kívül én nagyon szeretem az akácvirágot különböző desszertekbe felhasználni. Tavaly már szerepelt a blogon a kandírozott akácvirág, és az ezzel díszített fehércsokoládé fagyi illetve tejberizsparfé, meg az akácvirág likőr, szörp és ecet trió, idén pedig ezzel a creme bruleevel kezdeném a sort.

Vigyázat, csak a fehér akácvirág, az akácfa (Robinia pseudoacacia) virága ehető, a lilaakác (Wisteria sinensis) virága nem!

Avagy a kecskés eper, ahogy a facebookos közönségszavazáson elkeresztelték.(igazság szerint ez a név sokkal jobban tetszik, mint a címben szereplő, de félő hogy többeket félrevezetne a recept tartalmával kapcsolatban)

Tehát volt pénteken az a szavazás, ahol eldöntötték helyettem, hogy mit süssek estére. Ez egyébként egy nagyon praktikus dolog, nagyon megkönnyíti a helyzetem, mivel általában két dolog közül nem tudok választani ha desszertre kerül a sor, így meg ezt megteszik helyettem, ráadásul még a blogon is azt lehet utána olvasni, amire a többség kíváncsi, szóval tiszta haszon, mindenki nyer, lehet rendszert csinálok belőle.

Az pedig már egészen apró szépséghibája lett a dolognak, hogy végül újra kellett sütnöm, mert vasárnap este megettük az egészet és egy morzsányi sem maradt fotózáshoz. Ezt pedig nem bánta amúgy senki, mert isteni finomra sikerült. Az eper még mindig a fóliában mosolygósra érlelt fajta, szóval ráfért egy kis feljavítás, de a balzsamecetes rozmaringos szirup határozottan élvezhetővé varázsolta az amúgy kifogástalan megjelenésű szemeket.

A nem sokkal lemaradt “vesztes” levendulás prosecco zselébe merített eper pedig hamarosan következik, csak hogy mindenkinek a kedvében járjak.

Még egy szó a tésztáról: ez egy egészen új fejlesztés, és úgy gondolom, határozottan jól sikerült az innovációm. Tehát alapvetően egy omlós alap, kevés sütőporral fellazítva, amit nem nyújtok, hanem belemorzsolok a formába majd nagyon finoman kanál hátával elsimítok, lenyomkodok, de úgy, hogy ne tömörüljön össze a tészta csak egyenletes legyen a felszíne. Az eredmény egy könnyű tészta, ami könnyebb a kekszmorzsás alapnál és levegősebb, mint a hagyományos linzertészta. Sajttorta alá kiválóan működik, érdemes kipróbálni!