Az almás sóskakrém és az áramszünet-lepény

Ez a mai nap ez ilyen volt, fura.

Igaz, már tegnap elkezdődött, amikor arra ébredtem, hogy valaki (Apu) eltorlaszolta a bejárati ajtót egy szatyornyi birsalmával meg spenóttal. Gondoltam én. Mármint hogy spenóttal. (meg gondolta Apu is, aki még ma is győzködött telefonon, hogy ő azt bizony spenótnak kapta. Ketten is mondták neki, hogy az. Az a pokoli savanyúság meg ami a nyers levelek elfogyasztásakor volt észlelhető biztos csak délibáb.)

Lehet azt tudni rólam, hogy kevés dolgot utálok jobban, mint kazalnyi zöldeket átválogatni és csigátlanítani, nyolc-kilenc (-tizenkét) alakalommal átmosni, hogy a csikorgó homoknak legalább egy részét eltávolítsam, aztán mindezt addig ismételni, amíg többé már nem úsznak fel bánatosan apró meztelen csigák a tál aljáról a víz tetejére. Hogy végül a nagy halomból egy tányérnyi fonnyadt levél legyen.

De nem baj, szeretem a spenótot, azért még erre is képes vagyok (bár nem túl gyakran szánom el magam).

Kissé bágyadt lehettem, hogy nem tűnt fel rögtön az elején a turpisság. Pedig éreztem a savanykás illatot, de azt gondoltam, hogy az nem lehet. Az én apukám nem tenne velem ilyet.

Aztán egy órányi kemény munka és szitkozódás, valamint 13 db meztelen gusztustalanság levadászása után csak megkóstoltam egy levelet.

Savanyú volt az, de kegyetlenül.

Itt egy olyan rész következett, amire nem vagyok büszke és nem fogok belőle idézni még csak részleteket sem.

A düh után pedig igen gyors egymásutánban jött az alkudozás (nem lesz az olyan rossz, majd csinálok belőle szószt. Na persze.), a depresszió (melynek során kemény 5 percig meredtem tanácstalanul magam elé a konyhában, hogy akkor most mihez kezdjek), majd a beletörődés.

Az esélytelenek nyugalmával láttam neki a tervezett lepénynek, spenót helyett sóskából. Úgy saccoltam, hogy legalább annyira gusztustalan lesz, mint a kis lábatlan (és házatlan) jószágok, amiket a levelek között találtam.

Vajon megpároltam, került bele alma is (nem tudom, miért. Valószínűleg csak azért, mert az asztalon megláttam.), bőszen kóstolgattam, turmixoltam. Gondoltam ennél rosszabb már nem lehet.

Aztán elment az áram.

Főzött már valaki rajtam kívül egy szál illatgyertya mellett, melynek pislákoló, imbolygó fényétől kiskorú gyermeke felfokozott izgalmi állapotba kerül és mindent elkövet, hogy megkaparintsa és kibogozza a köténye lelógó, izgalmas árnyékot vető kötőfékét?

Bár maga az élmény különleges volt, ugyanakkor valahogy nem vágyom rá ismét.

Innentől már tényleg elég rezignált lehettem, mert ötletszerűen elkezdtem belehajigálni mindent, amit láttam (szó szerint) a sóskás masszába, ami egyébként az alma és tejszín után azért még szerintem is finom volt. A sós omlós tészta gyúrása helyett pedig egy mirelit vajas került elő a mélyhűtőből, két perc alatt a sütőben meglangyosítva, melynek eredménye egy kívül szétolvadt, belül fagyos, nyújthatatlan, kezelhetetlen massza lett.

Na itt már tényleg azt gondoltam, hogy akár egyből mehetne a kukába is, megspórolnám a sütést.

De hideg volt, a gázsütő meg még működött, kellemes meleget árasztva. Ez az egyetlen oka, amiért végül ez a lepény elkészült.

Szerintem ez az “elmegy” kategóriába tartozik, igaz, én rosszabbra számítottam, úgyhogy ez is kellemes csalódás.

Na de Férj szerint! Az én hites uram odáig volt, meg vissza, hogy ő még sóskából ilyen finomat nem evett, hogy ez igazán isteni, és hogy a töltelék állaga tökéletes, meg hasonló lelkes badarságok. És hogy ennek a szerintem továbbra is csak ehető dolognak a blogon a helye, mert ő még ilyet kér majd máskor is, sőt, sóskából csak ilyet kér ezután.

Én meg nem akarnám megbántani a világért sem.

1 20×25 cm sütőtálhoz

1 TESCOs szatyornyi~ 6 kétmaréknyi sóska, 4 dkg vaj

4 közepes alma (~50 dkg)

2 dl tejszín, 5 tojás, 30 dkg kemény, reszelhető juhsajt, 3 szelet prosciutto crudo, 7 dkg étkezési keményítő

2 ek nádcukor, 1 tk só, 1 gerezd fokhagyma, bors

1 csomag leveles tészta (Tante Fanny)

A spenótot tisztítás után a vajon megfonnyasztottam. Hozzáadtam a meghámozott, nagyobb kockákra vágott almát is, fedő alatt puhára pároltam. Került bele 1 tk só.

Az így nyert elképesztően savanyú és ronda masszát turmixgépben pürésítettem. Vigyázat, forró! (bár nem hinném, hogy bárki is utánam akarná csinálni…)

Megcukroztam, majd igyekeztem annyit kienni a kancsóból, hogy 1 liternyi massza maradjon, mivel a többi, a krém szilárdságát adó  hozzávalók mennyiségét valami homályos számítás szerint fejben egy liternyi zöldségpürére kalkuláltam ki.

Hozzákevertem a tejszínt, majd megbántam, hogy nem ekkor kezdtem szintre enni a masszát az üvegpohárból. Tudniillik ez itt, ezen a ponton finom volt. Nekem is ízlett. Nagyon kellemes kis desszert lehetett volna kicsit több cukorral, de tényleg. Viszont a ház ura viszonylag jogosan követelhette volna rajtam ezek után a vacsorát.

Miután eddig eljutottam, elment az áram.

Némi közjáték után a juhsajtot belereszeltem, ment hozzá a keményítő, amiből 5 dkg-ot szerettem volna tenni bele, de alig láttam a mérleget, így lett 7. Mondjuk kellett is bele, szerencsés véletlen (ilyen is van).

Ezek után az egész massza hihetetlenül darabos lett, mert nem vártam meg amíg kihűl, így a keményítő kis csomókba ugrott benne.

Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy az egész kutymazt visszaöntöttem a turmixgép kancsójába, gyorsan egy gerezd fokhagymát és a széttépkedett sonkát is utánadobtam,  és ugrásra készen vártam azt az egy percet, amíg visszajön az áram, mindeközben a kisded a kötényemet bogozgatta lelkesen a hátam mögött. Minden próbálkozása (ti. kisdedé, miszerint hagyjam már a csudába a főzést és inkább had haraphasson teljes erejéből az orromba megint, mint ahogy azt eddig egész nap tette) ellenére azonban sikerrel jártam, a massza kisimult, kissé én is, jöhettek bele a tojások. Innentől már habverővel dolgoztam, mert az áram estig már egy percre sem tért vissza.

Szóval. Ment bele még bőven bors. Jól kikevertem.

A vajas tészta közben parciálisan felolvadt, de kicsire nem adtam,  sütőpapírral bélelt sütőtálba gyömöszköltem, részben tépkedtem, az egyenletes rétegvastagságra  csak nagyjából törekedve. Peremet is gyurmáztam és tapasztottam neki. A nyújtás szóba se került. De nem zavart, mert nem láttam végül hogy is nézett ki.

Zöld trutyi bele a foltozott leveles tésztába, irány a sütő, 160°C fokon 50 perc, végül a maximumra csavarva a hőfokot még kb 5 (úgy képzeltem, hogy ennyi idő alatt megpirul a tészta széle. Később kiderült, hogy ezt tényleg csak képzeltem, mert igazából sápadt maradt. De legalább meg volt sülve.)

Miután készen lett, halált megvető bátorsággal kihalásztam a sütőből és a pulthoz botorkáltam vele, rácsra emeltem ki a papírral együtt, így hűlt a hőn szeretett házastárs hazaérkezéséig.

Számomra teljesen érthetetlen még most is, hogy miért, de Férjnek tényleg nagyon ízlett.

Aki pedig kitartott idáig az olvasásban, igazán megérdemel egy képet az én kicsi kuktámról.

 

 

 

 

 

Címkék: alma, édes, juhsajt, reggeli, sonka, sóska

Gyökérkenyér

Már megint (még mindig) a nosztalgia.

Amikor még Pécsett laktunk, nem én sütöttem a kenyeret. Volt rendes pékség, nem is egy, finom kenyeret árultak, miért is tettem volna. (mármint napi szinten, ahogy most teszem, kicsit kényszerűségből is. Bár azt nem állítanám, hogy nem szeretem, hiszen a dagasztás, a kelt tészták a gyengéim). De nyáron, 40 °C fokban sokszor jobban esett volna elugrani ( a 10 kilométerre lévő) boltba ahelyett, hogy trópusi klímát varázsoltam a lakásba a gázsütőmmel.

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az ott kapható sok különleges kenyér mindegyikét én nem tudom itthon megsütni, részben alapanyag, részben a recept hiányában.

A gyökérkenyér szerencsére nem ilyen. Ez voltaképpen egy teljes kiőrlésű lisztből készült ciabatta-féle, ami hosszúra van formázva és többször megcsavarva, de lapos, így kiváló alap a hatalmas, félbevágott kenyérdarabokból készülő szendvicsekhez.

A recept pedig, mint annyiszor,  egy rosszul kezdődő konyhai baleset szerencsés végkifejlete. Azaz az eredeti gyökérkenyérrel való bármiféle hasonlatosság a véletlen műve, ez nem az eredeti recept. De a végeredmény hasonló.

• 1 nagyobb vagy 2 kisebb kenyér
• 200 gr teljes kiőrlésű búzaliszt,
• 200 gr rétesliszt,
• 3 dl víz,
• 1 gr friss élesztő,
• 1 ek almaecet
• 20 gr extra szűz olívaolaj,
• 1 ek koriandermag,
• 1 tk só

Az élesztőt elmorzsolom a lisztekkel, hozzáadom a többi alapanyagot, a koriander kivételével, és lágyabb, de rugalmas, a kéztől és az edény falától szépen elváló tésztává dolgozom ki.

A kelesztőtálat konyharuhával letakarom és kb 14 (16) órára megfeledkezem róla.

Miután úgy döntök, hogy ideje lenne megsütni a kenyeret, a koriandert száraz serpenyőben megpirítom, mozsárban porrá őrölöm és a tésztához adom. Alaposan átgyúrom az egészet, majd erősen lisztezett gyúródeszkán hosszú rúddá formázom, húzom, többször megcsavarom a hossztengelye körül, jó nagy darab sütőpapírra teszem, és addig pihentetem, amíg a duplájára nem kel. Kb egy óra, de volt már úgy, hogy kettő. Ezt érdemes kivárni, ha a sütőben fejeződik be a második kelesztés, magasabb lesz a kenyér  és kirepedezik.

Nem kell megijedni, az egész elkezd majd nagyon lapos formát ölteni, szinte szétfolyni. De ez nem baj, mert így pont olyan vastag kenyeret kapunk, amit kényelmesen át tudunk harapni, ha hosszában vágjuk el.

A sütőt egy vastag aljú tepsivel együtt előmelegítem 280°C fokra.

Ha a tészta megkelt, sütőpapírral együtt beleügyeskedem a forró tepsibe, 280°C fokon 20 perc, majd a hőfokot 200°C fokra mérsékelve 20-30 perc következik, attól függően, milyen vékony rúddá húztuk ki a tésztát.

Rácsra emelve hűtöm ki.

Címkék: kelt tészta, kenyér

Tejfölös/joghurtos almás-diós palacsinta

A tejföl/joghurt és az alma pedig nem a töltelékben, hanem a tésztában.

Azaz a legjobb receptek és a hűtő (jelen esetben igen szegényes) tartalma téma újabb fejezete következik.

Persze almás palacsintát, a tésztába reszelt almával már én is sütöttem, mint szerintem majdnem minden gyakorló háziasszony, szóval ez igazából nem újdonság. Még csak azt sem gondolom, hogy tej helyett tejföllel vagy joghurttal én készítettem a palacsinta tésztáját először az univerzumban.

De mivel ez az én blogom, az én kedvenc receptjeimmel, most a tejfölös almás palacsinta következik.

Ami szerintem tejföllel sokkal finomabb (nem bánom, abból azért lehet zsírszegényt használni), de joghurttal sem megvetendő.

Ráadásul remekül fog jönni, ha Ponty Úr betölti majd az egy éves kort, és már ehet tojást is, viszont tejjel készült ételeket még legalább egy évig csak módjával adnék neki.

Palacsintát viszont igen.

Íme, a kompromisszum.

2 adag (szerintem. Mások szerint akár 4 is lehetne)

20 dkg hámozott, finomra reszelt alma, 20 dkg tejföl vagy joghurt,

2 tojás, 12 dkg (teljes kiőrlésű) búzaliszt,

2 ek extra szűz olívaolaj, 1 tk ánizs porrá őrölve vagy őrölt fahéj, 1/2 citrom leve, 1 kk sütőpor

4 dkg (pekán)dió durvára vágva (2 éves kor alatti gyermeknek ne tegyünk bele!),

Én ánizzsal készítettem, mert azt nagyon szeretem az almához, de aki ezt nem szereti, használjon hozzá fahéjat. Vagy mézeskalács fűszereket.

A tészta összes hozzávalóját összeöntjük, habverővel csomómentesre keverjük, ezután, ha szükséges, még annyi  vizet adunk hozzá, hogy sűrű palacsintatésztát kapjunk.

Fél órára eltesszük pihenni. Ezután ismét átkavarjuk, és ha szükséges, mert nagyon besűrűsödött,  még egy kis vizet adunk hozzá.

Lehetőleg teflon palacsintasütőt használjunk, akkor már további zsiradékra nem is lesz szükség.

Forró palacsintasütőbe evőkanálnyi halmokat adagolunk, azokat 3 mm vastagra szétkenjük a kanál hátával. Ilyen vastagságban még a dió is megpirul.

Mindkét oldalán aranyszínűre sütjük, majd mézzel vagy juharsziruppal leöntve tálaljuk. Vagy amivel szeretnénk.

Babáknak 1 éves kor után adható.

Címkék: alma, babának, dió, joghurt, palacsinta, reggeli