A cél ismét egy színes kenyér előállítása -lett volna. A szokatlan szín és ízhatás helyett azonban egy meglehetősen konvencionális színű és meglepően finom kenyér született.
Bár a szín tekintetében a kezdet biztató volt, a végeredményben inkább csak sejteni lehet a főtt cékla barnásvörös színét. Az íze pedig egyáltalán nem erőteljesen céklás, hanem a dió, a dióolaj és a cékla hármasának finom harmóniája érződik csak benne. (elnézést a fellengzősnek ható tirádákért, de én, ha el vagyok ragadtatva, ilyeneket szoktam összevissza beszélni. Márpedig most el vagyok ragadtatva.)
A cékla esküdt ellensége, Férj azt nyilatkozta róla, hogy ez az eddigi legjobb kenyér amit sütöttem. És amit valaha evett. (önelégülten vigyorgó szmájli)
1 kis cipó
250 gr rétesliszt, 1 dl víz, 50 gr nyers cékla, 15 gr hidegen sajtolt dióolaj, 35 gr dió, 2 tk almaecet, szűk 1 ek koriander, 1 ek méz, 1 tk só, 5 gr élesztő
A céklát a vízzel és az ecettel leturmixolom/botmixerrel pürésítem. (az ecet eredetileg azért került bele, mert ettől vártam, hogy megőrzi majd a cékla a színét a sülés során. Ez nem jött be. Viszont annyira finom lett a kenyér, hogy nem mertem kihagyni belőle. Igen, a képen látható példány már a második. Az elsőt percek alatt megettük…)
A lisztet az élesztővel elmorzsolom, majd a dió és koriander kivételével a hozzávalókból ( a céklás turmix is az) közepesen kemény, rugalmas tésztát gyúrok. Addig dagasztom, amíg a tészta elválik a kezemtől. Ezt követően cipóvá formázom, kevés dióolajjal lekenem a tetejét és nedves konyharuhával letakarva a duplájára kelesztem.
A koriandert megpirítom, mozsárban porrá őrlöm. A diót enyhén megpirítom, a héját ledörzsölöm, majd apró darabokra tördelem.
A tésztához, ha a duplájára megkelt, hozzágyúrom a diót, koriandert, majd lisztezett gyúródeszkán cipóvá formázom, egy nagyobb darab sütőpapírra teszem, éles késsel haránt irányban mélyen bevagdosom.
Ekkor még így nézett ki.
A sütőt egy fedeles, vastag falú sütőtállal 260°C fokra melegítem elő. Miután a cipó a kétszeresére kelt, a sütőpapírral együtt a sütőtálba emelem, fedő alatt sül 15 percet, majd fedél nélkül, 220°C fokon még 20 percet. Rácsra emelve hűtöm ki.
Tegnap ilyen gyúrós-nyújtós napom volt. Érdekes, hogy mennyire szívesen elbíbelődom a kelt tésztákkal, a dagasztással, nyújtással, formázással, míg a süteményeknek még a gyúrásától is sikítófrászt kapok… (és akkor a “rendes” ételekkel való órákig tartó meditatív szöszmötölés idegnyugtató (persze csak számomra) hatását még nem is említettem)
Szóval ez most fonott, de fonás nélkül is éppoly finom. A mák sem szükséges a tetejére, ez csak Férj félrevezetése miatt került oda, hátha akkor nem tűnik fel neki, hogy ez mégiscsak kalács, mert azt ő nem szereti… (bár a félrevezetés nem volt sikeres, viszont a kalács, a műfaj ellenére annál inkább. Ezek szerint ez tészta még a legnagyobb renitenseket is képes meggyőzni)
Az alapja szintén a szokásos ricottás kelt tészta, csak ezúttal került bele némi kukoricaliszt is.
Szerintem jól illett volna a tésztába némi kandírozott narancshéj, de Férj annak szintén nem nagy rajongója és végső soron most mégiscsak az ő meggyőzése volt a cél a kalács esszenciális voltáról az étrendünkben. Ez egyébként sikerült.
1 kis szögletes kenyérforma
25 dkg ricotta, 12 dkg kukoricaliszt, 15 dkg rétesliszt, 2 tojás, 7,5 dkg puha vaj, 10 dkg aszalt szilva, 5 dkg cukor, 1,5 dkg élesztő, szűk 1 tk reszelt narancshéj, 1/2 kk só
tojás a kenéshez, mák a szóráshoz
Az aszalt szilvát, ha keményebb, beáztatom.
A liszttel elmorzsolom az élesztőt, majd az aszalt szilva kivételével hozzáadom a többi hozzávalót, és alaposan kidolgozom a tésztát, addig, amíg dagasztás közben elválik a kezemtől. Lágyabb, rugalmas tészta a cél.
Nedves konyharuhával lefedve a tálat félreteszem kelni, amíg a duplájára nem nő.
Ezt követően hozzáadom a késsel kisebb darabokra vagdosott aszalt szilvát, átgyúrom a tésztát, majd három részre osztom. Gyúródeszkán kb 3 cm átmérőjű hengereket sodrok belőle, ezeket az egyik végükön összenyomom, majd hármas fonással megfonom. A másik végén is összenyomom a tésztát, az illesztéseket begyűröm alulra és sütőpapírral bélelt formába teszem. A tetejét lekenem tojással, mákkal megszórom.
Miután a tészta a duplájára kelt, 220°C fokon 35 perc alatt megsütöm, vagy amíg a teteje aranyszínű nem lesz.( a kisült kalácsnak pedig megkopogtatva dobozos hangja kell legyen)
Rácsra emelve hűtöm ki.
Ennek az eredeti leírását Lúdanyónál találtam. Az a recept is nagyon tetszik, de szerintem ő már meg sem lepődik azon, hogy ezt-azt megváltoztattam rajta.
Nagyon finom lett, bár formáját tekintve az én változatom közelebb áll a grissinihez, mint a müzliszelethez…
Férj pedig szokás szerint a rudacskák csócsálása közben már arról érdeklődött, hogy mikor készül el belőle sós változat… (hamarosan)
3 tepsi
20 dkg graham liszt, 10 dkg zabpehely, 5 dkg pirított, darált mogyoró, 7 dkg durvára reszelt alma, 1 dl víz, 5 dkg aszalt vörös áfonya, 5 dkg méz, 1,5 dkg (2 púpos ek) lenmag, 3 dkg (földi)mogyoró olaj (vagy napraforgó), 1 kk reszelt citromhéj, 1 kk fahéj, 1 dkg friss élesztő, 1/2 kk só
Az élesztőt a liszttel elmorzsolom, majd a vörös áfonya és lenmag kivételével a többi hozzávalót hozzáadom és alaposan összedolgozom. Keményebb, de rugalmas, könnyen gyúrható tészta lesz a végeredmény.
Nedves konyharuhával letakarva félreteszem kelni.
Az áfonyát megmosom ( ha nagyon száraz, be is lehet áztatni), majd késsel durvára aprítom. Ha a tészta duplájára kelt, megy hozzá az áfonya lenmag is.
A tésztát átgyúrom, és gyúródeszkán vékony3-4 mm átmérőjű, kb 20 cm hosszú rudakat sodrok belőle.
Sütőpapírral bélelt tepsibe kerülnek, majd 15 perc pihentetés után 220°C fokon 15 perc alatt aranyszínűre sülnek. (villanysütőben alacsonyabb hőfok és rövidebb idő szükséges a süléshez, továbbá a sütési idő függ a rudak vastagságától is)