Egy nagyon gazdag, fűszeres kenyér, ami a tepertőkrém mellé készült. A sárgaborsó szemek és a tökmag igazán izgalmas állagot adnak neki, a remek ízről nem is beszélve. Tökmagolajjal is készülhet, de napraforgóolajjal is remekül működik a recept, a koriander mellé pedig további extra fűszereket is tehetünk, a római kömény például nagyszerűen illik az összképbe.
A sárgaborsót a 2,5 dl vízzel és 1 kk sóval felforralom, majd fedő alatt, kis láng fölött addig főzöm, amíg a borsó a víz nagy részét magába szívja, és nagyjából megpuhul. Érdemes a tűzről lehúzni és fedő alatt pihentetni, amikor már csak kevés(fél ujjnyi) víz van a borsó alatt, így nem ég oda. Nekem épp ennyi víz kellett hozzá, de az a cél, hogy a szemek megpuhuljanak, egészben maradjak, de ne főjenek szét. Ha ehhez kicsit több víz kell, akkor lehet még adni hozzá és tovább párolni vele.
A lisztet elmorzsolom az élesztővel, majd hozzáadom a maradék vizet, a mozsárban porrá őrölt koriandert, olajat, sót, ecetet és a tésztát alaposan kidagasztom, amíg a sima, kéztől szépen elváló tésztát kapok. A kelesztőtálat nyirkos konyharuhával letakarom, majd félreteszem, amíg a tészta a duplájára kel.
A tökmagot száraz serpenyőben enyhén megpirítom, kihűtöm. A megkelt tésztába gyúrom a tökmagot és a sárgaborsót, majd lisztezett deszkán olyan hosszú rudat formázok belőle, mint a kenyérsütő forma, kereszt irányban mélyen bevagdosom. A formát kiolajozom liszttel kiszórom, majd beleteszem a tésztát. Félreteszem, amíg legalább másfélszeresére kel. Kelés közben vízzel kétszer lekenem.
Előmelegített sütőben (villanysütő, alsó-felső sütés) 10 percig 250 °C, majd 30 percig 200 °C fokon sütöm.
Rácsra borítva hűtöm ki.
Tudom, saláta, megint, és elnézést. Csak valamiért mostanában ezeket kívánjuk, de nagyon. És értem én, hogy ez nem egy bevett dolog, így a tél végén (időjárás alapján a közepén), és hogy ezzel talán most nem sokan vannak így, meg hogy még az sem elég mentség, hogy ez is egy olyan emberesebb darab, ami főétkezésként is megállná a helyét, mert én is látom, hogy lassan átalakulok salátás blogba. De ez is annyira de annyira finom. Nem egy mai történet, igazából a Bűvös szakács Cézársalátájával kezdődött, aminek az öntetébe én teljesen beleszerettem. Azt meg már egyébként is írtam róla a facebookon, hogy nekem ez a legjobb cézár evör, szóval mindenképpen tessék kipróbálni, nem fog csalódást okozni. De ez most nem az a Cézár, csak az öntete lett hasonló. Na jó, meg egy kicsit talán a saláta is. Szerintem igazi téli darab, és a bacon miatti bűntudatot kiválóan ellensúlyozza a rengeteg saláta.
A bacont serpenyőben kis láng felett lassan ropogósra sütjük, majd kivesszük, lecsepegtetjük, és a héjuktól megszabadított, centis kockára vágott kenyérkockákat megpirítjuk a bacon zsírjában.
A salátát megmossuk, lecentrifugáljuk, ha jégsalátát használunk, kisebb darabokra tépkedjük e leveleit.
Az öntethez a tojásokat az olaj felével turmixgépbe tesszük, majd mixelni kezdjük és a többi hozzávalót is hozzáadagoljuk a kancsó felső nyílásán keresztül. (persze ehhez a művelethez a botmixer is megfelel) A kéksajt, cukor, citromlé mennyisége ízlés szerint változtatható, én ezekkel a mennyiségekkel készítettem ezt az öntetet.
Az összeállításnál a salátákat elkeverjük az átöblített kaprival, majd hozzákeverjük az apróra tördelt bacon chipset, végül tányérra szedjük és meglocsoljuk az öntettel, megszórjuk a kenyérkockákkal.
Nagyon finom kence, majdnem hummusz, de azért mégsem. Az enyhe narancsos ízével pedig kifejezetten tavaszvárónak tűnik a számomra. Remek szendvicsekbe is, de most egy kis keleti hangulatba illesztve lepénykenyérrel ettük, ami házilag készült hozzá, a Casa Moro receptje alapján. Leszámítva azt az apró változtatást, hogy a liszt egy részét én most rozslisztre cseréltem benne. De készülhet tisztán réteslisztből is az eredeti recept szerint. Vaaaaagy, meg is lehet venni készen. A debreceni Péterfia utcán lévő fűszeresnél ugyanis nagyon jó minőségű, friss pitát és tortillát árulnak, ez utóbbit teljes kiőrlésű lisztből készítve is. Én teljesen rászoktam, illetve rászoknék, mert egy a szépséghibája csak, hogy egyre ritkábban jutok el Debrecenbe. Szóval magad uram. De nem panaszkodom, mert viszonylag egyszerűen és hamar megvan, finom, és így utána még büszke is lehetek egy kicsit magamra, hogy lám, mikre nem vagyok én képes a családomért.
A csicseriborsót átmosom, beáztatom úgy 12 órára, majd friss vízben puhára főzöm. A hagymát nagyjából felaprítom, a fokhagymát szintén, a fűszereket kevés sóval mozsárban porrá őrlöm. Evőkanálnyi olívaolajon a száraz fűszereket rövid ideig pirítom az egészben hagyott ág kakukkfűvel együtt, majd hozzáadom a hagymát, üvegesedésig sütöm, végül pár másodpercre a fokhagyma is mellé kerül. Lehúzom a tűzről, kidobom a kakukkfüvet, hozzáreszelem a narancs héját, belefacsarom a levét. Hozzáadom a csicseriborsót, a maradék olívaolajat és a joghurtot, botmixerrel pürésítem. Utánaízesítem sóval, ha szükséges, hozzákeverem az apróra vágott aszalt paradicsomot, ha pedig nem elég krémes, mehet hozzá még egy kevés joghurt is.
*a legjobb a krémes török joghurt. Ha ez nincs, helyettesíthető 1/3 tejföl-2/3 natúr joghurt keverékével.
Az élesztőt feloldom a vízben, majd a többi hozzávalóval összedolgozom, kidagasztom. Elég lágy lesz a tészta, de nem kell megijedni, ennek ilyennek kell lennie. Addig kell dagasztani, amíg szépen összeáll, már nem ragad és könnyen elválik a kéztől dagasztás közben. Konyharuhával lefedve a kelesztőtálat mehet félre egy órára pihenni.
A tésztát átgyúrom, majd erősen lisztezett deszkán 12 részre osztom, és minden adagot nagyon vékonyra (2-3 mm) kinyújtok. A lisztezéssel tényleg bőkezűen kell bánni, erre a recept is külön felhívja a figyelmet, folyamatosan szórni kell a deszkára, a tésztára, a nyújtófára, de így tényleg könnyű lesz a tésztával dolgozni. A nyújtásnál még arra érdemes figyelni, hogy ne gyűrődjön be a tészta, ne hajtogassuk, inkább legyen egy kicsit amorf az alakja, mint réteges maga a kenyér.
Az elkészült lepényeket egyenként (vagy párosával) sütőpapírra fektetjük, majd a sütőben maximális hőfokon (ez nálam 240°C) alsó-felső sütésnél (villanysütő) 8-10 percig sütjük, amíg aranybarna foltos nem lesz. Lehet sütőlemezen is sütni, én inkább a papírral együtt a rácsra ügyeskedtem a lepényeket, így nem fülledt be az alja és még ropogósabb lett.
100% home-made. Természetesen, máskülönben mit is keresne a blogon.
Mert van az az érzés, amikor este 11 után, filmnézés közben (Idétlen időkig, ezeregyedik alkalommal, és Férj még nem unja! Persze ő az ünnepelt (khmmm…tadaaaam: kiválóan megfelelt a szakvizsga eredménye. Mondjuk nem vagyok meglepve. (csakazértis szmájli)))(rászoktam a tripla zárójelre)
Elnézést.
Szóval van az, amikor valami befészkeli magát az ember fejébe, és nem lehet onnan kiverni, legyen az bármilyen egyszerű és/vagy gasztronómiai szempontból kihívást nem jelentő étel (ezeknek az ételeknek, úgymint még a vajkaramella, sült krumpli, csokis fánk, az ilyesfajta viselkedés amúgy is tulajdonsága), és ha ez még másnapra is így marad, akkor bizony neki kell állni. Lehetne persze készen venni hozzá az alkatrészeket, nem vagyok naiv, vannak igen jó minőségű pékáruk és felvágottak is – de nem errefelé és/vagy nem olcsón. Tehát ha éppen nem szakadt rám a nemzeti bank (ez sajnos nem szokása) és nem épp Debrecenben vagyok nagybevásárolni, akkor inkább nekiállok magam. Mert nem bonyolult.
A felvágott helyett mi hideg sültet eszünk (most erről itt nem futtatok (hosszan) eszmét, legyen elég annyi, hogy sokkal finomabb, 100% húsból van, ugyanennyi százalék természetes összetevőből, és -nagyon fontos!-sokkal olcsóbb, mint a bolti “sonka”), a kenyér meg általában, főleg télen, szintén házi, de igyekszem minél kevesebb macerával és extra alapanyaggal járó recepteket kiötölni hozzájuk, szóval tényleg egyszerűen elkészíthető, és az eredmény a boltihoz képest ég és föld.
Elkeverem a mézet a mustárral, sóval (én 1 ek-nyit adok ennyi húshoz, de mi elég kevés sót használunk), és ezt egyenletesen a húsra kenem. Egy serpenyőt felhevítek benne az olajjal (magas falú, fedeles, teflon előny), majd beleteszem a húst, mellédobom a meghámozott, kés pengéjével meglapított gerezd fokhagymákat, felöntöm a borral (vagy ugyanennyi vízzel), és fedő alatt, a lehető legkisebb lángon puhára párolom. Ez úgy 40-45 perc. Félidőben egyszer megfordítom a húst. Végül leveszem a fedőt és nagy lángon elforralom alóla a folyadékot, majd mindkét oldalán enyhén lepirítom a húst. (vigyázzunk, a méz miatt könnyen odaég!)
Kiveszem, bekenem a serpenyő alján maradt mázzal, kihűtöm, és még langyosan szeletelem, ilyenkor lehet belőle a legszebben hajszálvékony szeleteket vágni.
Hűtőben 4-5 napig jól záródó edényben tárolható.
Az élesztőt elmorzsolom a lisztekkel, majd a többi hozzávalóval együtt alaposan kidolgozom, ruganyos, sima felszínű, kéztől szépen elváló tésztává dagasztom. A kelesztőtálat letakarom és félreteszem a tésztát pihenni.
Ha a duplájára nőtt (szobahőmérsékleten legalább 2 óra, a rozslisztes tészták sokkal lassabban kelnek), átgyúrom, veknivé formázom, sütőpapírral kibélelt (vagy kiolajozott, kilisztezett, vagy szilikonos) szögletes kenyérformába teszem. Kelés közben a tetejét lekenem kevés vízzel, egy ecset segítségével, legalább 2x.
Miután a tészta ismét a duplájára nőtt, előmelegített sütőben 240°C hőmérsékleten (alsó-felső sütés) sütöm 10 percig, utána 180°C, 40 perc.
Rácsra borítva hűtöm ki.
megjegyzés: macera nincs vele sok, az igaz, de az elkészítés hosszadalmas, ehhez napi szinten legalábbis gyesen lévő anyukának kell lenni. Viszont van egy barátságosabb verzió, a mai adag is így készült: összegyúr, egy órát keleszt, előző este. Ezt mondjuk meg lehet csinálni mosogatás után, lefekvés előtt. A kelesztőtál tetejére folpack, be a hűtőbe. Másnap este kivenni a tálat, átgyúrni a tésztát, megformázni (azaz egy rudat készíteni belőle), formába tenni, és meleg helyre tenni. 1 óra alatt magához tér a tészta, és lehet sütni.
Igazából ez egy sima majonéz, tejföllel, azaz egy kevéssé hígított tartár mártás. Férj így szereti.
A tojásokat megmosom, megtörlöm, majd lobogó vízben 1 percig főzöm. Ez nem szükséges, de a friss tojásnál a szalmonella csak a héjon van, így ezt el lehet pusztítani, ha kisgyerek is eszik belőle, szerintem célszerű így készíteni. A tojásfehérjét elveszítjük, de legalább jól járnak a macskák is.
A tojást feltöröm, szétválasztom, a sárgáját edénybe teszem, leszedem róla az ún. jégzsinórt (fehér, fonalszerű trutyi)(ezt egyébként érdemes megcsinálni a tojással készülő ételeknél úgy általában, mert nem lehet elhabarni, nem “oldódik” fel, gumicukor szerű zárványként megmarad pl a krémekben), hozzáadok egy csipet sót és a borecetet, majd állandó, habverővel/robotgéppel való kevergetés mellett elkezdem csepegtetni hozzá az olajat. Ahogy veszi fel az olajat a sárgája és lesz egyre tömörebb a krém, úgy lehet egyre bátrabban csorgatni hozzá az olajat. Én két kisebb tojást használtam (kb M-es méret), ehhez 1,5 dl olaj kellett.
A majonézhez hozzákeverjük a cukrot, mustárt (lehetőleg ne magosat, de nekem most csak ilyen volt itthon), sót még ízlés szerint. Ezen a ponton meg is lehet állni, de én még kevertem hozzá egy kevés tejfölt is, így könnyebb lett a mártás.
A szendvicsek összeállítása a következő:
kenyér
majonéz
salátalevél
pulykasült
uborkakarikák
még majonéz
kenyér
De ezt már úgyis mindenki tudja….
Mellé pedig egy pohár tej kötelező.
Jó ideje nem került fel kenyér receptje a blogra. Ennek igazából nem az az oka, hogy nem is sütök,bár valóban ritkábban fordul elő ez a tevékenység itthon, amióta sikerül egészen jó minőségű kenyeret vennem, sokkal inkább arról van szó, hogy a régi kenyereimet ismételem, leginkább a gyökérkenyér kerül a sütőbe, meg arról, hogy az új villanysütővel nem akkora élmény a kenyérsütés. Bizony, bizony tudtam én, hogy eljön az a pillanata, amikor majd visszasírom a leharcolt gázsütőmet, mert lehet hogy a villanyban gyönyörűen, egyenletesen sül a sütemény, lehet alacsony hőfokon húst sütni, de a kelt tészták… A hőfok legjobb esetben, légkeverés mellett is alulról karcolja a 240°C-t, de akkor már kívül mindent megéget, belül meg még nyers marad, szóval így nem lehet használni, légkeverés nélkül meg alig 200°C. Hát hol van ez a gázsütőmhöz képest, ahol 300°C foknál kiakadt a sütőhőmérő? Sajnos olyan buborékos, hártyavékony tésztájú pizza, piros, eszméletlenül ropogós héjú kenyér már nem lesz itthon többet, mint amihez az elmúlt éveken hozzászoktunk. Na ennyi volt a kesergés. In memoriam Bosch HSF 44 K 32 NO.
De azért csak megtanultam használni az új sütőt is, és ez a kukoricás kenyér már egészen megközelítette a régieket. Szóval ánizsos. Igen, tudom, de nem én találtam ki (csak nagyon támogatom az ötletet), hanem Giorgio Locatelli Ízek Itáliája könyvében szerepel- az alapötlet. Aztán most úgy gondoltam, hogy házasítom ezt a Szakácsok könyvében egy rozskenyérnél szereplő “kovásszal”, ha egyáltalán lehet annak nevezni a 12 órán át kelő híg indítótésztát (ők mindenesetre annak hívják). Az arányok, egyéb hozzávalók tekintetében már inkább a saját fejem után mentem, a járt utat azért nem akartam elhagyni olyan nagyon.
A végeredmény: finom! Levegős, a kukoricadarától duplán ropogós héjú, nagyon enyhén ánizsos, könnyű cipó. Ha meg valaki az ánizstól mégis idegenkedne, hát hagyja el belőle.
Az élesztőt feloldom 1 deci vízben, majd hozzákeverek 10 dkg réteslisztet. Jól kikeverem a híg tésztát, és konyharuhával letakarva hagyom kelni egy éjszakán át. Reggel (délelőtt) a buborékos masszához adom a maradék lisztet, darát, vizet, olajat, sót, ecetet és a mozsárban nem túl finomra őrölt ánizst. Kissé lágy, de azért jól dagasztható tésztát kapok, amit addig dolgozok ki, amíg szépen el nem válik a kezemtől. Cipóvá formázom, liszttel meghintem, majd letakarom nyirkos konyharuhával a kelesztőtálat addig pihentetem a tésztát, amíg a duplájára nem nő.
Átgyúrom, majd cipóvá formázom, egy nagyobb darab sütőpapírra teszem és éles késsel kereszt alakban bevágom. Érdemes egy magasabb falú, a sütőtállal nagyjából azonos méretű kerek tálba tenni papírostól, hogy ne oldalirányba, hanem inkább felfelé nőjön, azaz ne lapuljon szét a kelesztés során.
Közben a sütőt előmelegítem a max hőfokra (légkeverés mellett 240°C) egy kerek, 20 cm átmérőjű vastag falú jénaival együtt, ami lefedhető. (az enyémnek ugyan nincs teteje, de egy fém tálka pont illik rá, azt használtam fedőnek.
Ha a tészta duplájára kelt megspriccelem vízzel (bőven megnedvesített ecsettel csapkodok felette többször), majd a papírral együtt a sütőtálba emelem. Lefedem a tetejével, majd max hőfokon (ez a legjobb esetben is alig haladja meg a 200°C-t a sütőhőmérő szerint), alsó-felső sütésnél 20 percig sül fedő alatt.
20 perc után leveszem a tetejét és fedél nélkül sül még 30 percig.
Végül ellenőrzöm hogy átsült (kopogtatva dobos a hangja), majd rácsra téve hűtöm ki.
Aztán most még had írjak egy kicsit a dagasztó/kelesztőtálamról. Bár már nem annyira aktuális, mert az őszi Mihály napi vásárnak vége Debrecenben, és itt láttam leginkább teknőket. Ugyanis teknőben dagasztok. Ez nem vicc. Tágas, az alja nem billeg, nem csúszik, remekül kézre álli. Nagyanyáink nem voltak bolondok. Nekem már majdnem egy éve megvan és imádom használni. A kenyérsütőgéppel nincs ugyan bajom, csak én kézzel szeretek dagasztani, ráadásul nekem egyszerűbb kézzel gyömöszölni a tésztát ugyanannyi ideig, mint ameddig tartana elmosogatni az incifinci alkatrészeket. Régen azt hittem, hogy az zavar, mekkora helyet foglal a gép. De hát az az igazság, hogy az alkalmas méretű teknő sem kisebb. Szóval ha van még valaki, aki annyira konzervatív a dagasztást illetően mint én, annak jó szívvel tudom ajánlani a teknőt. Tényleg nagyon jól beválik. A kisebb teknő pedig tökéletes, ha formában akarnám keleszteni a kenyeret nádkosár helyett. (bár már azt is kinéztem, hiába, a kacskaringónak sem tudok ellenállni.)
Nos először is nem kenyérmorzsát sütöttem, csak még forrón szétcsibráltuk a kenyeret, mert éhesek voltunk (egy kevés(?) éhgyomorra elfogyasztott Martini után milyen türelmetlenek/fegyelmezetlenek/farkaséhesek tudnak lenni az emberek…). De lesz egy kevésbé esztétikus, bár sokkal informatívabb fotó is róla a bejegyzés alján.
Másodszor meg ez a lepény/kenyér nem jöhetett volna létre, ha ma nem botlom bele ebbe a grillen sült pizza receptbe, és nem kezdek el azon gondolkodni, hogy talán nem luxus e egy zsák faszenet elhasználni két pisztráng és három cukkini kedvéért. A gondolatokat általában tett követi (legalábbis szerencsésebb estekben a tettek előtt van gondolat), szóval bedagasztottam egy adag tésztát, hogy majd a parázs fölött sütök pizzát belőle. Na az nem lett, a sokat akar a szarka tipikus esete, így végül egy focaccia-féle lett volna belőle, mígnem sütés közben rájöttem, hogy a parázs felett sosem sül majd át a tészta. Így egy huszárvágással (de mégis inkább egy húscsipesszel) átfordítottam a másik oldalára, és a lágyabb tésztának hála még a mélyen besüppedt olajbogyók sem potyogtak le róla. Az eredmény egy alul-felül csíkos, füstös ízű, nagyon finom, mondjuk hogy lepénykenyér lett, amit még azon melegében, mintegy előételként elcsipkedtünk a kissé elhúzódó vacsora előtt, a pisztrángra várva. Persze azt nem állítom, hogy nem lett volna könnyebb mondjuk két lepénynek megsütni, de Férj szerint így finom, puha, vastag volt a tésztája, úgy meg nem lett volna az, és én meg állítólag szeretem a kihívásokat.
A lisztet elmorzsolom az élesztővel, majd hozzáadom a vizet, a másfél deka olajat, az ecetet és a sót is. Alaposan kidolgozom, lágyabb, a kéztől szépen elváló, rugalmas tésztának kell lennie. A kelesztőtálat nyirkos konyharuhával letakarom, és félreteszem kelni, amíg a tészta a duplájára nem nő. (ez ebben a melegben úgy 1-2 óra alatt meg is van)
A megkelt tésztát átgyúrom, majd erősen lisztezett deszkán kinyújtom (bár elég csak kézzel kihúzogatni is, elég lágy hozzá a tészta), úgy 2 centi vastag kerek lepénnyé. A tetejére szórom az oregánó lecsipkedett és apróra vágott levélkéit, a kimagozott, negyedekbe vágott olajbogyót, meglocsolom a maradék olajjal, majd a feltétet ujjbegyekkel a tésztába nyomkodom- de igazából ez az egész buta ötlet, úgyis meg kell majd fordítani a kenyeret, így az részben lehull, részben majd megég, szóval elég csak egy kevés olajjal meglocsolni és sokkal praktikusabb megoldás, hogy a feltéteket elhagyjuk róla. Vagy eleve belegyúrjuk a tésztába, ha már mindenképpen ragaszkodunk hozzá. Na de a képen ez látható, le kellett írnom a pontos metódusát. (és igen, ez a kenyér a kenyér ennek ellenére így is finom volt, ami pedig még számomra is megdöbbentő)
Az így elkészült lepényt 15 perc pihentetés után a parázs felé a rácsra ügyeskedem (ezt itt terveztem volna még széthúzkodni, mert a transzport során a meglehetősen lágy tészta kissé gombóccá zömült, de egyfelől buta ötlet volt, mert a kezem nem tűzálló, másfelől meg így akkora maradt a lepény, hogy még csipesszel meg tudtam fordítani)
Amikor az alja már aranyszínűre sült, akkor megfordítom, és a másik oldalán is hasonló színűre sütöm.
Az úgy volt, hogy hétvégén ünnepeltük Férjjel kis csúszással a házassági évfordulónkat, a nagyszülők közreműködésének hála, akik bevállalták Ponty felügyeletét. Ez eddig rendben van, de hogy jön ide a kenyér?
Nos, átugrottunk Debrecenbe, volt vacsora egy hangulatos és nem is rossz olasz étteremben, meg egy kis prosecco is hozzá, szóval ki gondol ilyenkor a másnapi reggelire? Hát én nem. Aztán mire észbe kaptunk, már nem volt nyitva semmi a Tescon kívül, ha valaki járt már vidéki Tescoban az tudhatja, hogy ez nem sok jót jelent. Mi tényleg megpróbáltunk ott kenyeret és paradicsomot venni (bruschettát szerettem volna másnap reggelire), de nem sikerült. Mert nem néztek ki ehetőnek.
Így hát miután hazaértünk, én nekiálltam dagasztani, és arra gondoltam, megpróbálkozom másnap reggel a kontakt grillünkkel a kenyér megsütése céljából. Mert úgy képzeltem, hogy ez gyorsabb, és nem fűti fel majd az egész konyhát (és tényleg nem csak azért, mert állandó kényszert érzek arra, hogy a konyhában kísérletezzek).
Jelentem, működik! Nem is akárhogyan! Ropogós, nagyon ropogós héjú lepénykenyér, nagyjából tíz perc alatt. Igazából olyan jól sikerült, hogy terveim ellenére még az elfogyasztása előtt a megörökítés mellett döntöttem. Én most a megszokottnál kicsit lágyabb kenyértésztát készítettem hozzá, de szerintem működik ez akármilyen már jól bevált kenyértésztával is.
Közben a hűtőben árválkodó három szem paradicsomból meg még egy olajbogyós, aszalt paradicsomos, remek ízű feltét is készült hozzá.
A kenyérhez a friss élesztőt elmorzsolom a liszttel, majd hozzáadom a többi hozzávalót is, és alaposan kidagasztom. Sima felszínű, lágyabb, rugalmas tésztát kell kapnunk, ami szépen elválik a kéztől. A kelesztőtálat letakarom nyirkos konyharuhával, és félreteszem kelni legalább egy éjszakára. Ha gyorsabban szeretnénk kenyeret készíteni, akkor több élesztő kell hozzá, legalább 1-1,5 dkg, de ha van időnk, akkor a hosszú kelesztés kevés élesztővel jobb állagú tésztáét eredményez.
Másnap reggel a tésztát átgyúrom, négy gombócra osztom, majd lisztezett deszkán kb másfél centi vastag lepényekké nyújtom. A lepényeket bő negyedórán át pihentetem. Közben a kontakt grillt felhevítem a legmagasabb fokozaton, és a forró grillben kisütöm a lepényeket. (az meg közben külön öröm, amikor közben figyelem, ahogy a magasodó tészta felnyomja a grillsütő felső lapját)
A sülési idő függ a grillsütő teljesítményétől is, én időnként ellenőriztem a kenyeret, és akkor nyilvánítottam késznek, amikor aranyszínű csíkok képződtek rajta. Ez úgy 10 perc körül volt.
A rátétet még előző este elkészítettem, ehhez a kimagozott olajbogyót, aszalt paradicsomot, a hagymát és az oregánó lecsipkedett levélkéit nagyon finomra aprítottam, majd hozzákevertem a feldarabolt paradicsomot és a megtisztított, kés hátával meglapított fokhagymát is. Meglocsoltam az olívaolajjal, összekevertem, és lefedve a hűtőbe tettem pihenni, hogy összeérjenek az ízek. Másnap a fokhagymát tálalás előtt kipecáztam belőle.
Aztán a reggeli még ünnepibbre sikerült, mint a vacsora, szépen, csendben költöttük el kettesben, a teraszon, miközben a szomszéd kertjében figyeltünk egy búbos bankát, ami Férj szerint ritkaságszámba megy.(a kép tájékoztató jellegű, maximális zoommal készült, nagyon messziről)
Ponty pedig kérem, remekül érzi magát a nagyszülőknél, mint hal a vízben, anyu elmondása szerint egyáltalán nem hiányzunk neki, és OTT megeszi még a meggyet és az őszibarackot is. De nekünk meg már hiányzik, szóval most indulunk is érte, és minden tiltakozása ellenére hazacipeljük magunkkal. Hisz ő még csak egy kisbaba.
Lassan (nagyon lassan) kezdek magamhoz térni és/vagy már kezdjük unni a paradicsomos húsgolyót. Kivéve Pontyot. Ő egyfelől még nem tért magához, másfelől meg képtelen megunni a darált húsos, paradicsomos ízes gömböcöket, amik -külön öröm-egészben beférnek a szájába. A rágás/nyelés/beszéd így persze kicsit nehezebben megy, de viccesebb. Legalábbis a a miniatűr így gondolja.De vissza a kenyerekhez. Ezek is a lapos fajtából valók, én szendvicsekhez ezt szeretem, könnyebb átharapni. Az is igaz, hogy nem ez az első belőlük a blogon, időről időre visszatérnek, és szerencsére még mindig lehet őket variálni.
Ezeknél most a dagasztáshoz csak joghurtot használtam, cserébe egy sokáig friss, puha tésztát kaptam, a tetejére pedig pisztácia került. Én most natúr pisztáciát használtam, de ez egy olyan étel, ahol a natúr pörkölt sózottal is helyettesíthető.
Még egy apróság így elöljáróban: a tésztába is szerettem volna tenni a pisztáciából, plusz jó lett volna pisztácia olajat használni a dagasztáshoz is olívaolaj helyett, de csipetke még túl pici, nem kaphat olajos magvakat, így nálam az csak a tetejére került (kivéve a miniatűrnek készült lepényeket). Viszont ahol nincsenek tiltólistán az olajos magvak, ott szerintem érdemes ezekkel a változtatásokkal készíteni a tésztát, mert biztos, hogy különlegesebbé fogja tenni.
Az élesztőt elmorzsolom a liszttel, majd hozzáadom a joghurtot, olajat, a mozsárban porrá őrölt koriandert és a sót. A tésztát addig gyúrom, dagasztom, amíg sima, fényes felszínű, ruganyos nem lesz, és könnyen elválik a kéztől. Közepesen kemény, de rugalmas, jól formázható tésztának kell lennie.
A kelesztőtálat letakarom egy konyharuhával és félreteszem, amíg a tészta a duplájára nem nő. Mivel kevés élesztő került bele, ez jó 3-4 óra, ha kevesebb az idő erre, akkor lehet több élesztőt is adni hozzá (1,5 dkg-ot), de a lassabb kelesztés jobb szerkezetű kenyeret eredményez.
Ha a tészta duplájára nőtt, átgyúrom, hat részre osztom, és azokból egyenként lisztezett gyúródeszkán lapos, 1 centi vastag korongokat nyújtok. Sütőpapírral bélelt tepsibe teszem. A tetejét lekenem vízzel, jó alaposan, majd megszórom a durvára vágott pisztáciával.
Ismét kelesztés, legalább fél óra, vagy amíg a lepények jó másfélszeresükre (de inkább a kétszeresükre) nem nőnek.
Előmelegített sütőben 240°C fok (gázsütő) 20 perc, amíg aranyszínűek nem lesznek.
Rácsra emelve hűtöm ki.
A kenyér ismét Limara VKF! kiírására készült, és nem hajdinaliszttel, hanem szemes hajdinával, mert nagyon szeretjük az egész magvas kenyereket. Mivel a hajdinával még csak most ismerkedem, ezért túl nagy innováció itt sincsen, azt az egyszerű fehér kenyeret sütöttem, amit általában szoktam, csak most került bele az előre beáztatott magból is.
Még két dolgot elmondanék, az egyik, hogy most pusztán a látvány miatt készült tisztán fehér lisztből, de a rétesliszt részben helyettesíthető teljes kiőrlésű búzaliszttel is (én egyébként fele-fele arányban szoktam használni). A másik, hogy a magok… Nos, nekünk elég jó a fogunk, plusz szeretünk is mindenféle madáreledeleken rágódni, de a kéregbe jutó hajdina bizony elég ropogós lett. Azt is mondhatnám, kemény. Nem vészesen, csak mint a magvas kenyereknél általában. Ha boltban vettem volna, azt mondanám, szóra sem érdemes, de mivel ezt a bejegyzést sokan a receptért olvassák, így szükségesnek láttam megemlíteni.
Az élesztőt elmorzsolom a liszttel, hozzáadom a vizet, olajat, sót, alaposan kidolgozom, kidagasztom. Közepesen kemény, rugalmas, sima felszínű tésztát kell kapnunk, ami szépen elválik a kéztől.Ha ez megvan, cipóvá formázom és a kelesztőtálat konyharuhával letakarva félreteszem nem túl meleg helyre keleszteni úgy 12 órára. Én ezt előző este szoktam elkészíteni, és csak másnap reggel sütöm meg a kenyeret.
Másnap a hajdinát bő vízben megfőzöm, amíg épp csak hogy megpuhul, de nem esik szét, még harapható, fogkemény (ha ez a kategória létezik a hajdinánál). Leszűröm, alaposan lecsepegtetem.
A koriandert száraz serpenyőben megpirítom, majd mozsárban porrá őrlöm.
A tésztához adom a hajdinát, a koriandert, majd jól átgyúrom, és lisztezett gyúródeszkán vékony, 5 cm átmérőjű hengert formálok belőle. Félbehajtom a rudat, és a két szárat egymás köré csavarom. A végeket összeillesztem, összenyomkodom, majd az illesztést a cipó alá gyűröm. Egy nagyobb darab sütőpapírral bélelt tepsibe kerül.
Közben a sütőt előmelegítem a maximális hőfokra, benne egy fedeles sütőtállal.
Ha a kenyér duplájára kelt, a sütőpapírral együtt átemelem a forró sütőtálba, a tetejét ecset segítségével lekenem vízzel, a sütőtál fedelét rárakom, majd 20 percig sütöm lefedve, maximális (most 260°C fok, gázsütőben) hőfokon.
20 perc után leveszem a tál fedelét, és így sütöm újabb 20 percig, a hőfokot 220°C-ra mérsékelve.
Ha elkészült, rácsra emelve hűtöm ki.
Nem tudom pontosan, hogy Tirolban mennyire számít autentikusnak ez az ánizsos lepénykenyér, de a Holló és társa kiadónál megjelent Kenyérsütés otthon című könyv szerint mindenesetre az.
Azt itt az elején szögezzük le azért, hogy az ánizs belőle elhagyható, vagy helyettesíthető akár köménnyel is, mert tudom, hogy kissé megosztja az embereket ez a fűszer, bár mi történetesen nagyon szeretjük. A kenyér nagy erénye pedig egyébként sem az ánizs, hanem a búzadarával dagasztott tészta, ami, hát mit mondjak, nagyon bevált, nekünk borzasztóan ízlik.
A könyvben szereplő recepttől kissé eltértem, mert értelmetlennek tűnt benne a rengeteg élesztő, majd ezt követően a hűtőben való dagasztás, illetve a tojással való kenegetést sem tartottam szükségesnek a végén. Kevés olajat (most dióolajt) is tettem a tésztába, mert mi így jobban szeretjük. Összességében a változtatásokkal ez egy nagyon jó kis recept, érdemes kipróbálni.
Az élesztőt elmorzsolom a liszttel, majd hozzáadom a búzadarát, olajat, cukrot, sót, vizet és egy evőkanálnyi ánizst. Kézzel alaposan kidolgozom, addig gyúrom, amíg a tészta sima felszínű, rugalmas nem lesz, és könnyen elválik a kéztől. Közepesen kemény tésztának kell lennie.
Cipóvá formázom, majd a kelesztőtálat nyirkos konyharuhával letakarva félreteszem, amíg a tészta a duplájára nem kel. Én majdnem három órára hagytam magára egy nem túl meleg helyen (~ 20°C), valószínűleg kevesebb idő is elég lett volna, de így alakult.
A megkelt tésztát átgyúrtam, majd 6 gombócra osztottam, és lisztezett gyúródeszkán 1 cm vastagságú, kör alakú lepényekké nyújtottam, majd sütőpapírral bélelt tepsibe fektettem.
A lepények tetejét ecset segítségével kétszer átkentem bőségesen langyos vízzel, majd megszórtam a maradék ánizzsal.
30 perc pihentetés után 260°C fokra előmelegített sütőbe kerültek, és 260°C fokon (max hőfokon, gázsütőben) 15 percig sültek.
Igazából teljesen spontán az összes lepénykenyerem zsebes pitává rendeződött, a recept erre konkrétan nem tért ki, de én örültem neki.