2010. október 5-i archívum

Tésztasaláta fetával, aszalt paradicsommal, kaprival

2010. október 5., kedd | saláta, tészta | Nincs hozzászólás

P1016815

Csak hogy ne maradjon a blog új recept nélkül.

Nos a legjobb kirándulós ellátmány szerintünk még mindig a tésztasaláta, de az az igazság, hogy ez nem csak kirándulás mellé jó, hanem még frissen, langyosan is isteni.

Az aszalt paradicsom most hozzá egy babérlevéllel, szegfűborssal és fokhagymával ízesített olajban eltett darab, de egy mezei olívaolajjal feltöltött is megteszi, csak akkor fűszerezzük kicsit gazdagabban a salátát.

  • 4-6 adag
  • 50 dkg apróbb száraztészta (én mini farfallet használtam)
  • 2 ek édesköménymag
  • 4 gerezd fokhagyma
  • 10 dkg olajban eltett aszalt paradicsom lecsepegtetve
  • 1 dl az aszalt paradicsom olajából
  • 2 marék kapribogyó
  • 2 ek pácolt zöld bors
  • 20 dkg feta
  • 1 szardellafilé
  • 3-4 ek balzsamecet (bianco)

Vizet forralok a tésztának a kevés sóval mozsárban porrá őrölt édesköménymaggal és a kés pengéjével meglapított fokhagymákkal. Ha felforrt sózom, majd kifőzöm benne a tésztát.

Közben a szardellafilét elkaparom, egy mély tálba teszem, elkeverem a nagyon apróra vágott paradicsommal, lecsöpögtetett átöblített zöld borssal és kapribogyóval (ha a kapri nagyobb szemű, akkor szárazzuk le és aprítsuk finomra azt is), hozzáadom az olajat, ecetet. A kifőtt tésztát leszűröm, hideg vízzel átöblítem, alaposan lecsöpögtetem, majd összeforgatom a paradicsomos keverékkel. Rámorzsolom a fetát, átkeverem, és kész.

Azonnal tálalható, de hűtőbe is kerülhet hideg salátának.

Címkék: , , ,

cím nélkül

2010. október 5., kedd | más | 14 hozzászólás

Az elmúlt napok mozgalmasra sikerültek, és gyanítom ez egy tendencia, ami már nemigen fog változni a (közel)jövőben.Mindenesetre nagy döntések születtek, és ez jó. Aztán most jöhet a megvalósítás.

Szóval az elmúlt napokról. Kezdődött egy elhúzódó és kellemetlen betegeskedéssel. Ez nem volt jó, de elmúlt. Aztán jött Pécs. Régóta terveztük, hogy vissza kellene már menni oda, ahol minden elkezdődött, hivatásilag és házasságilag is, és az nem állapot, hogy családunk legifjabb tagja még nem látta életünk legfontosabb városát. (meg az egyéb okokból kedves Villányt) Hát lőn. Néhány nap alatt sikerült megállapítanunk, hogy a szerzett gyökerek legalább annyira erősek tudnak lenni, mint a velünk születettek, és hogy soha semelyik várost nem szerettük ennyire, és már nem is fogjuk, ez egészen bizonyos. Még a régi paneltengerünkben is elfogott minket a csöpögős nosztalgia, és az egyetem omladozó szocreál épületét látva is a sírás kerülgetett, hogy miért lakunk/dolgozunk mi máshol és nem itt. (az pedig jelen esetben már mellékesnek tűnt, hogy a szabolcsi mezőket megpillantva (amik igenis különböznek minden más alföldi tájtól) körülbelül ugyanez az érzés fogott el néhány éve, amikor hazaköltöztünk, és hogy ezen döntésünk eredményeképpen lett esélye családunk legifjabb tagjának a megszületésre) A szentimentális részt itt most abba is fejezném, mert folytatni azt tudnám, de kedvelem annyira az olvasóimat, hogy ne tegyem. Ha pedig már gasztroblog, akkor néhány szó, legalább a Tenkes csárdáról (beszt csárda evör), ahol a Tenkes gulyás még mindig tökéletes, akárcsak a kemencében sütött kenyér, a sült túrógombóc pálinkás barackízzel, vagy a hideg velőkrém, ugyancsak a friss kenyérre kenve, lilahagymával megfejelve (gondolom mostanra már világos az is, hogy életem legfinomabb kenyere bizony a Tenkesben készülő kemencében sült). Aztán az Enoteca Corso. Nem terveztük, de útba esett, éppen ebédidőben, és a napi menünek nem tudtunk ellenállni. Hogy lehet az, hogy 1290 Ft-ért teljesen tökéletes három fogást szolgálnak fel valahol, és miért nem sokkal közelebb a jelenlegi lakhelyünkhöz? A sütőtökös rizottó hibátlan volt, Férj lencsesalátája és a desszertnek választható sütemények szintén. Erős késztetést érzek, hogy egyszer majd nyugodtabb körülmények között is tesztelhessük az étlapot, akár az elejétől a végéig.

Ennyi a folyószöveg, és aztán a többi pontokban.

Miért van az, hogy egy gyermek jobban öregít (vagy csak bölcsebbé tesz?), mint akármennyi eltelt év? Hogy van az, hogy az a plusz egy(kettő-három) fő az nemcsak ki- és betölti a teret és az időt körülöttünk, hanem minden mást is át- és felülír, megváltozik az ízlésünk, mert az életmódot azt még meg is értem, de miért kaparom le a kocsi belső burkolatát attól a zenétől amit három éve még imádtam és miért nem eszem már pokolian csípős ételeket?

Miért veszem azt természetesnek, hogy Magyarország egyik legjobb éttermében ülök, és egy emeletes busz makettje landol a levesemben? (nem ilyen a hely, ez természetesen csak Csipi)

Miért van az, hogy a legnagyobb eufóriát a játékboltban érezzük egy miniatűr önfeledt boldogságát szemlélve, annak ellenére, hogy a kisded apró tankként gázol a játékok között miközben vidáman sivalkodik, és elvileg szégyellni kellene magunkat, mert inszufficiens szülők vagyunk, hisz nem bírjuk kordában tartani a gyermekünket. De nem tesszük.

Miért van az, hogy teljesen tökéletesnek látjuk a saját gyermekünk, pedig lassan már ki lehet jelenteni, hogy soha nem alszik, hogy legalább annyira válogatós mint az anyja, és annyira türelmetlen is, de bújós és aranyos, annyira aranyos, amilyen mértékű aranyosságnak a létezését eddig el sem bírtuk képzelni, de Csipi képes rá, és bújik, és beleharap az orrunkba, mert ő így ad puszit, és ez fáj ugyan, de mégis a legédesebb dolog, ami valaha történt velünk.

Hát röviden.

Meg volt még egy túra a Megyer-hegyi tengerszemnél, ahol nyolc éves koromban jártam utoljára, és Olzkának köszönhetően találtunk el ismét oda, megvolt Ponty Úr első önálló hegymászása, meg lett egy üveg muskotályba oltott aszúnk is, de a többit inkább csak képekben.

P1016862

P1016878

P1016875

P1016879